Való igaz, az európai filmművészet dán fenegyereke, Lars Von Trier nem éppen finom modoráról híres, sokat bírált - és az utóbbi években bevallottan saját depressziójára koncentráló - szakértelme azonban egy percig sem kétséges, ami az Antikrisztus hősnője, Charlotte Gainsbourg után ezúttal Kirsten Dunstnak hozta el a megdicsőülést - és a cannes-i Arany Pálma díjat.
a van olyan film, ami a végletekig magán hordozza rendezője ismérveit, az a Melankólia. Persze Von Trier mostanában alapból ilyen, amit ő alkotói válságnak hív, mások viszont már-már betegesen jónak, olyannyira, hogy azt kívánják, bárcsak sohase gyógyulna ki súlyos depressziójából. Őrült elméjének első ilyetén kivetülése, az Antikrisztus enyhén szólva megosztó, kegyetlen, meglehetősen polgárpukkasztó képsorai valósággal sokkolták a közvéleményt, ezúttal azonban egy sokkal letisztultabb, kiforrottabb, érettebb alkotást tett le az asztalra, ami után persze nem átalkodott kijelenteni: ő a világ legjobb rendezője, filmje pedig naná, hogy esélyes az Arany Pálma díjra (hogy egyéb kijelentéseit például a nácizmussal és Kirsten Dunsttal kapcsolatban ne is említsük). Ha művével nem is, szavajárásával tehát hozta a formáját, nem csoda hát, hogy később közleményben volt kénytelen nyilvánosan bocsánatot kérni botrányos viselkedéséért. A Melankólia miatt viszont egyáltalán nem kell bocsánatot kérnie.
A film a már említett Antikrisztus folytatásának is tekinthető, és lényegében ugyanazt kapjuk, csak sokkal részletesebb, kidolgozottabb formában, nem figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy Trier a betegsége egy újabb szakaszához érkezve drasztikusan csökkentette a durva, erőszakos, időnként pornográf megnyilvánulásokat, ezáltal még jobban tökéletesítve a jelenlegi érzelmeire, hangulatára, világszemléletére vonatkozó állapota lehető legprecízebb ábrázolását. Ő maga ismét hősnője képében jelenik meg, hogy aztán a saját pozitív irányba haladó fejlődési folyamatát szöges ellentétbe állítsa a világégéssel, Földünk ugyanis a film végére gyógyulása (és egy másik bolygó, ami a Melankólia névre hallgat) martaléka lesz. Ebből persze rögtön adódik a kérdés, miért nem a katasztrófafilmek égisze alatt jegyzik az alkotást? Az igazság azonban az, hogy a rendező már a kezdő snittben lelövi a cselekményt, amikor nagytotálban, lassítva kerek-perec megmutatja a becsapódást, jelezvén, a drámai felhangnál sokkal inkább az érzelmi, pszichikai oldalra helyezi a hangsúlyt, ami mellett a bő két óra alatt végig kitart.
A történet tehát nem túl eredeti, a megvalósítás viszont annál inkább. Justine (Kirsten Dunst) látszólag boldog, kiegyensúlyozott lány, aki éppen esküvője kellős közepén ébred rá labilis idegállapota súlyosságára, amin sem újdonsült férje, sem családja nem tud segíteni. Nővére, Claire
(Charlotte Gainsburg) minden erejével azon van, hogy húgát kirángassa súlyos depresszív zavarából, próbálkozásai azonban mind kudarcba fulladnak, így annak rendje s módjaszerint minden perccel közelebb és közelebb kerülünk a lelki megsemmisüléshez, miközben a fizikai is közelebb, mint gondolnánk: a halálos bolygó megállíthatatlanul száguld Földünk felé. A vágási és az operatőri munka ennek megfelelően maradt: két fő csapásiránya a lassított, már-már giccses, mégis magával ragadó, komolyzenei aláfestéssel és nagy műgonddal megkomponált képek, valamint az ugráló kézi kamerás felvételek, miközben a lényeg, a társadalmi és legfőképp pszichológiai folyamatok végig a középpontban maradnak. Ehhez persze jelentősen hozzájárult a kivételes szereposztás, melynél a dán rendezőnél már jól bevált emberek (elsősorban Charlotte Gainsburg), öreg motorosok (Kiefer Sutherland) mellett olyan óriási kockázatot magában hordó szereplőt is találunk, mint Kirsten Dunst. Kirsten viszont ahhoz képest, hogy nemrég még mániákusan ódzkodott a vásznon való meztelenkedéstől (egyszer azt is nyilatkozta, csak Pedro Almodóvar kedvéért tenne kivételt), valamilyen hirtelen szemléletváltást követően azonnal elvállalta napjaink egyik - ilyen szempontból -leggátlástalanabb rendezőjének felkérését, hogy aztán a lehető legtermészetesebb módon pózoljon anyaszült meztelenül a Melankóliában. Alakítása ettől függetlenül páratlan, amire az eredetileg tervezett Penélope Cruz (aki egyébként pont Almodóvar felfedezettje) így biztosan nem lett volna képes. Rajta kívül persze a másik főszereplő, Charlotte Gainsburg is tartja a színvonalat, aki a film tulajdonképpen őrá írt második fejezetében húgával
homlokegyenest ellentétes utat jár be: míg Justine a vég közeledtével egyre magabiztosabb és felszabadultabb, úgy veszi át szerepét Claire, akin felülkerekedik a pánik, a kétségbeesés, midőn a maximálisan életigenlő karakter kénytelen-kelletlen szembenéz a biztos pusztulással.
Trier a Melankóliával nemhogy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése